Civilizációk és kultúrák fejlődéséről, fellendüléséről, stagnálásáról és hanyatlásáról megannyi elmélet született. Szinte közhely, amit persze elsősorban a tőlünk időben távol eső kultúrák, civilizációk vagy éppen birodalmak esetében látunk be, hogy voltak fellendülő, stagnáló vagy éppen hanyatló, sőt felbomló fázisaik. Ki vitatná, hogy a római birodalom bukását, hosszú hanyatlás és válság előzte meg.

Hasonlóan ezekhez a kultúra egyes részterületein, így az egyes művészeti ágakban is beszélhetünk kimagaslóan értékes fellendülő és hanyatló, kiüresedő periódusokról. A szobrászat egyik csúcspontja a görög szobrászat volt, és ahhoz képest, a római inkább csak utánzás, vagy éppen egy szűkebb területen (portré szobrászat) előrelépés. Közhelyszerű, hogy a XIX. század második felében megszülető modern festészet Nyugat Európában egy hosszú fáradt „akadémikus” festészet megújításával született meg. A román és gótikus építészethez képest az utána következő korszakok kevésbé eredetiek, még akkor is, ha egy-egy kimagasló teljesítményt produkáltak. Frank Lloyd Wright – a modern és az organikus építészet egyik legnagyobb alakja - az építészetben, a gótika utáni 500 éves hanyatlásról beszél, az oszloprendek, lábazatok és timpanonok üres variálgatásáról egészen a modern építészet megszületéséig.

A nagy korszakok között is voltak fontos eredmények. Nagy tudással megtervezett épületek, vagy megalkotott képzőművészeti alkotások, amelyek mintegy nyersanyagául szolgáltak fellendülő korok művészetéhez. A stagnáló művészeti korszakokban is voltak kiemelkedő mesterek. Az eklektika azonban még, e periódusok közül is, a lehető leggyöngébb stílusvariációk közé tartozik.  Szentkirályi Zoltán Az építészet világtörténete c. munkájában, amellett, hogy értékeli az eklektika pozitív oldalát komoly kritikával is él: „Az építészet elveszítette a kontrollt: homlokzat architektúrává változott… a szerkezetiség nyűgétől megszabadult homlokzaton, a történeti „értelmezés” – kontroll híján – egyre dagályosabb lett.” /i.m. 308. old./

Ez a dagályosság az, ami az építészetet olyan díszletté tette, amely mögött az élet már nem a díszletnek megfelelő módon zajlott, tehát sarkosan fogalmazva hazudott. Ez az egzisztenciális hazugság a leginkább a szakrális építészetben volt tetten érhető, ahol a hívő korok áhítatának elmúltával, egy szekularizálódó korban a korábbi stílusokat használták az ünnepélyesség látszatát biztosítva. Így épültek román templomok másolatai, vagy neogótikus templomok, mint dísztárgyak városi terek közepén.    

Kétségtelen tény, hogy a városépítészetben az eklektika nagyszabású sugárutakat, körutakat, dísztereket, parkokat, középületeket hozott létre, megteremtve a modern városi élet „színpadát”, s egyúttal a „magányos tömeg” hömpölygésének köztereit.  Ekkor jöttek létre a nagy középületek, parlamentek, múzeumok, tőzsdék palotái, mind a nekik megfelelő történeti stílusban. A vezető építészeti feladatok, a tájképi kertek, a nagy kiállítási terek, múzeumok, operaházak, majd a nagyipar épületei lettek, ahogy ezt a művészettörténész Hans Sedlmayer kifejti a „Közép elvesztése” /Verlust der Mitte, 1948/ c. művében. Az 1800-as évek utolsó harmadára világossá vált, hogy a romantika utolsó fázisát jelképező eklektika nem folytatható. A szerkezetek és a funkcionális igények fejlődése elszakadt a múltba meredő homlokzatoktól. A korábban már idézett Szentkirályi Zoltán írja a párizsi opera épületét elemezve: „… a párizsi Opera meglehetősen vegyes érzelmeket kelt. Egyszerre vonz és taszít, ellenszenves és elragadó. Dagályos, de van mondanivalója…Minden érvnél jobban bizonyítja, hogy az eklektika képtelen volt saját bűvköréből kilépni. Az idő menthetetlenül áthaladt fölötte; ahhoz, hogy tovább lépjenek, nem reformálni kellett, hanem megtagadni. ” /Szentkirályi Zoltán. i.m. II. kötet, 314-315 oldal/

Paloták ugyanakkor, ebben a korszakban már nem nagyon épültek. Ebben is kivétel a Budai Vár palotája, amely egy, a korábbi korokban vezető építészeti feladatnak számító műfajt akart a modern kor kezdetén megújítani, egy idejétmúlt reprezentációs megoldással. Kettős valótlanság volt ez, hiszen akkor már nem a királyi palotákban, hanem a nemzeti parlamentekben, városházákban, akadémiákon, bankokban dőltek el a világ dolgai. Míg azok történeti stílusba öltöztetése csak külsejében orozta el régi korok reneszánsz és barokk paloták méltóságát, a neobarokk köntösbe öltöztetett királyi palota a Budai Várban, nemcsak külsejében tükrözte letűnt korok reprezentatív méltóságát, hanem belsejében is dagályos, túlméretezett üresen kongó tereiben a nem valóságosan létező hatalmi központot akarta szolgálni.

Építész körökben közhely, hogy az épített környezet a benne élő társadalom tükre. Kétségtelen tény, hogy az, ami a felszínen megjelenik visszavezethető a falak között lejátszódó történésekre. Ha a Hauszmanni palota másodlagos eklektikája csalóka díszlet, akkor ez a bennük vagy mögöttük zajló történéseket, azok álságos mivoltát is tükrözik.   Így értelmezhetők Fülep Lajos szavai, amikor a háború pusztításának logikátlanságáról vagy éppen szörnyű logikájáról beszél: „Budapestre alkalmazva ezt a tételt, azt jelenti, hogy a város – utcáival, tereivel, épületeivel, tehát bérkaszárnyáival, pöffeszkedő palota utánzataival, közületekével és magánosokéval, ún. stílusaival,  díszeivel, cikornyáival, egész talmi voltával  és zagyvaságával, területének beépítettségével és még főhivatalainak elhelyezésével is, …egyszóval mindazzal, ami a szemmel látható, anyagilag megépített város – maga is integráns részese a fejére zúdított, ellene irányított pusztításnak.” /Fülep Lajos: Művészet és világnézet, 1976, 366. o./

Fülep természetesen egyfajta szellemiségről beszél. Ezért nem lehet idejétmúltnak tekinteni álláspontját az eklektikával kapcsolatban, ahogy azt többen megpróbálják. Fülep nem „csak” művészettörténész volt, hanem a XX. sz. egyik legnagyobb magyar gondolkodója. . Először talán fel kellene nőni hozzá, s azután kritizálni. Még akkor is így van ez, ha az Andrássy út, a Nagykörút városépítészeti szerepében, és egyáltalán a városépítészet kérdésében, az ő kicsit sommás prófétai dühből származó ítéletét nem teljesen osztjuk.  Ha messziről tekintünk például a Nagykörút házaira, egy nagy ívű városépítészeti alkotás dús részletekkel ellátott térfalát látjuk, ha közelebb megyünk, egy-egy házhoz, elcsodálkozunk, hogy hogyan kerül rá annyiféle timpanon, kariatida, oszlopos erkélykorlát, vagy angyalfejjel díszített ablakkeret. Ebből a közelségből már megannyi kérdés merül fel bennünk a dolgok valódiságát illetően. .

Ezt a kritizált szellemiséget talán leginkább Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember c. regényéből lehet megérteni, amelyben az Osztrák-Magyar monarchiát „Kákániának” nevezi, amely szó egyszerre utal a megnevezés furcsaságára, és a halála előtt a forrongó vulkán tetején táncot járó birodalomra. „Egyáltalán, mennyi furcsaságot lehetne mesélni erről az elsüllyedt Kákániáról! Például, hogy császári-királyi volt, s egyben császári és királyi is, bárkire-bármire illett ott vagy a k.k. vagy a k.u.k. jelölés….Alkotmánya szerint liberális volt az ország, de klerikális szellemben kormányozták. Klerikális szellemű volt a kormányzat, de szabadelvű az élet… Mert nemcsak a honfitárssal szemebni idegenkedés fokozódott itt közérzületté, de az egyénnek saját személye és e személy sorsa iránti bizalmatlansága is mélységes magabiztosság formáját öltötte. Ebben az országban – méghozzá a legszenvedélyesebben, s ennek összes következményeivel együtt – mindig mást csináltak, mint amit gondoltak, vagy másképpen gondolkoztak, mint ahogy cselekedtek.” /Robert Musil. A tulajdonságok nélküli ember, 1977 I. kötet 41-43.o./

A Hauszmanni bővítés alaposan átalakította a királyi palota korábbi belső tereit és külső megjelenését is. A palota egy monumentális, anakronisztikus díszlet lett, hasonlóan sok eklektikus épülettestvéréhez, amely akkor sugallta a pompát és a méltóságot, amikor a valódi élet kihúzódott falai közül. A következőket Czagány István, a palotát máig legrészletesebben tárgyaló, „ A budavári palota és a Szent György téri épületek” című művéből idézem: „ Alig volt XVIII. sz.-i lelet a C épületben, mert Hauszmann Alajos elbontotta azokat, és ezt a palotaszakaszt majdnem teljesen újból építette fel. A „D” épület falaiban fennmaradt nagyszámú Mária Terézia-kori ablak és ajtókeret kőről azonban levésték a kiálló profilokat az 1890-ben megkezdett átalakítás során. teljesen megsemmisítette Hauszmann a keretkövekhez tartozó barokk vakolatarchitektúrát és helyébe eklektikus díszítményeket készíttetett.” (Czagány i.m. 1966, 112.-113.o) A fenti rövid idézetből is látszik, hogy Hauszmann egyáltalán nem bánt kíméletesen az előző korszakok átépítéseivel. Semmiféle ok nincs arra, hogy az általa átépített palotát, mint az egyetlen eredetit kezeljük.

A XIX. század második felére egész Európában eltűntek a városfalak, és az erődítések. A városfalak és várak részben hadászati okok miatt váltak feleslegessé, részint a városfejlődés akadályait képezték. Helyükön az előrelátó városok körutakat, parksávokat, és új nagy közintézményeket hoztak létre.  A királyi paloták jó része is fölöslegessé vált, a palotákba múzeumok, kiállító termek költöztek. Múzeum a Louvre Párizsban (1793 óta), az Uffizi palota Firenzében, de az Ermitázs is Szentpéterváron, a bécsi Hofburgban bár az osztrák államfő is ott székel, nagyobb részében számos múzeum található. Az országot irányító kormányzati hivatalok ma általában nem a királyi palotákban van.  A Berlinben újjáépítés alatt álló Schloss, a királyi palota, egy a kultúrák találkozásának otthont adó intézménynek ad helyet.    Ez az a kontextus, amelyben értékelnünk kell a késő eklektikus 1896-1905 között megépített illetve átalakításokkal létrejött és már a maga korában is nagyrészt idejétmúlt Hauszmanni palota együttes újjáépítési kísérletét.

Budapest 2016. április-május

Schneller István

Az írás szerkesztett változata megjelent a Népszabadságban.

Képek forrása: Wikipédia, Piknik Magazin