Gulyás András cikke

György Péter múzeumi negyedről írt cikkének első feléből több gondolattal együtt lehet érteni: való igaz, Baán László vezetése alatt a Szépművészeti Múzeum a korábbi látogatottsági adatokat messze meghaladó kiállításokat hozott létre, és ezek értékes művelődési lehetőséget kínáltak sokak számára (A múzeumi rendszer szétesése, ÉS, 2016/18., máj. 6.).

Sok igazság van abban is, hogy nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a látogatottság növelésének a kiállítások kapcsán. De erre a valós problémára miért az a megoldás, hogy a legrégibb európai közpark közepére egy nagyjából nyolcemeletes, új múzeumot akarnak építeni? Olyan lenne ez, mintha valaki a berlini múzeumszigetet a nagy berlini park közepére, a Tiergartenbe „álmodná”. Nem az lenne a megoldás, ha a meglévő múzeumok költségvetését megemelnék, hogy legyen miből meghirdetni a kiállításokat? És ha már itt tartunk: nem kellene végre arról is beszélni, milyen bérekért dolgoznak ma közgyűjteményi dolgozók, neves kutatók, mennyire nincs pénz a művelődés intézményeiben a legalapvetőbb dolgokra sem, miközben a másik oldalon oly nagy lendülettel dobálóznak meglévő múzeumok átköltöztetésére szánt száz- meg százmilliárd forintokkal? A kultúra nem épületektől, magától létezik: emberek hozzák létre, inkább erre kellene költeni végre. A cikkben többször szó esik a demokráciáról, állítólag a „Liget-projekt (…) a magyar muzeológia (…) demokratikus interpretációjának egyedülálló lehetősége”, „a nagy gyűjtemények a közművelődés eszméjének, másként szólva a demokratikus kultúra múzeumi interpretációinak megfelelően létrehozott terekben kerülhetnek bemutatásra”. Miféle demokratikus kultúra az, amely a Városliget törvényi védettségét trükkök százaival megszünteti (egyedi, országos és helyi építésügyi eljárások a módosított törvények miatt már nem védik a parkot, a VÉSZ‑t folyamatosan módosítgatják új igények felmerülésekor stb.), és a ki tudja, hány szakmai és civil szervezet tiltakozását, ellenkezését, érveit figyelembe se veszi (varesliget.blog.hu 11 000 aláíróval, Ligetvédők, Civil Zugló 20 000 aláíróval, Magyar Urbanisztikai Társaság, Greenpeace Magyarország, Levegő Munkacsoport, Tájépítész Szövetség, Magyar Építész Kamara munkacsoportjainak stb. állásfoglalása)? György Péter minderről ne tudna? Miért nem említi a demokratikus párbeszéd jegyében? Miféle demokratikus kultúra az, ahol az ún. ligetprojekt népszerűsítésére 390 millió forint közpénzt pazaroltak csak az elmúlt két-három hónap alatt, beérve néhány megtévesztő állítás ismételgetésével, a másik oldalon viszont a fent említett szervezeteknek arra sincs pénzük, hogy a társadalmi munkában szerkesztett szórólapokat néhány ezer példányban lefénymásolják, eljuttassák a park használóihoz? Miféle értelmezése ez a demokratikus párbeszédnek? A ligetprojekt a demokratikus párbeszéd megcsúfolása, kiüresítése, a szakmai, civil érvelést közpénzből finanszírozott költséges plakátkampánnyal reméli felülírni. „A múzeu­mi negyed ideája – és remélhetően gondosan kialakított gyakorlata – ugyanis nem elszigetelt elitkísérlet csupán” – írja a szerző. Ugyan mi más lehetne, mint „elszigetelt elitkísérlet” egy olyan projekt, amely sokszor tízezer lakos, ki tudja, hány szakmai és civil szervezet véleményét figyelmen kívül hagyja? Mi ez, ha nem „elszigetelt elitkísérlet”? A múzeumi negyed, szól a szerző érvelése, „lehetőséget kínál az abban részt vevő intézmények közötti kooperációra”. Az intézmények közti kooperációt nem a kulturális örökségünket, a kétszáz éves Városligetet közparki funkciójában jelentősen korlátozó, méregdrága új épületek biztosítják, nem gondolom, hogy a koo­peráció akadálya az, hogy néhány kilométerrel távolabb vannak egymástól a múzeumok. Múzeumi negyedek ma is vannak Budapesten: a budai Várban és a Városligetben is, fölösleges irdatlan összegeket pazarolni a költöztetésükre. A Nemzeti Galériának keresve se lehetne jobb helyet találni, mint ahol most van: a jelenlegi helyszín, a budai Vár közvetíti azt a szimbolikus üzenetet, hogy a kultúra az az egyesítő erő, amelyre oly nagy szükségünk van. „Nem ér velünk véget a világ” – zárul a cikk, talán arra utalva, akárhogy lesz is, nem olyan végzetes a helyzet. Sajnos ez nem igaz: kulturális örökségünket hosszú időre, talán véglegesen meghatározó döntésekről van szó. A kivágásra ítélt százéves fák helyébe ültetett csemeték pontosan száz év múlva lehetnek akkorák, mint elődeik, a legrégebbi európai közparkba építendő épületeket pedig senki sem tudja majd elmozdítani, ha egyszer megépülnek. Igaz, az elpazarolt száz- meg százmilliárdok helyett lehet majd találni újabb összegeket a közvagyonból, bár nyilván nem a kultúrát létrehozó muzeológusok, kutatók bérrendezésére, a kutatási és tudományos munka feltételeinek javítására. És az is igaz, hogy egy szerencsésebb korban, amikor a kultúrára valóban azzal az alázattal tekintenek majd, mint egy a közösséget egyesítő erőre illik, még elképzelhető, hogy kulturális intézményeink visszakerüljenek méltó helyükre, ahol most is állnak, a budai Várba.

Forrás: Élet és Irodalom

Kép forrása: Nemzeti Audiovizuális Archívum